A nyíregyházi Huszártelepen, a város legnagyobb, 1800 roma által lakott szegregátumában nagy esemény volt a ruha- és tűzifaosztás. A szóbeszéd szerint a lakóházak felújítását végző cég és az iskolaigazgató szervezték az adományt. A családok a legkülönbözőbb típusú babakocsikkal felszerelkezve várakoztak – hiszen valamivel haza kellett szállítani a fát. Ez azonban csak az első lépése volt egy szociális városrehabilitációs és közösségfejlesztő folyamatnak. Kézy Béla URBACT vezető szakértő írása a roma közösséggel végzett hatékony és eredményes munkáról.

A tűzifa és a használt ruhák osztását valójában az integrált szociális városrehabilitációs program részeként a város kezdeményezte, a Regionális Operatív Program forrásaiból valósult meg.

A projekt fizikai beruházásaiért (falszigetelés, nyílászárócserék, minőségi fejlesztések stb.) felelős cég a projekt korai szakaszában felismerte, hogy ez a fajta felújítási tevékenység eltér a szokásos építési feladattól – ebben az esetben sokkal fontosabb a helyi közösség bevonása, támogatásuk és elkötelezettségük elnyerése annak érdekében, hogy a rongálások, a nyersanyagok eltulajdonítása és az egyéb konfliktusok elkerülhetők legyenek.

Mindezek érdekében a cég összeszövetkezett az alapítványunkkal és ilyen módon szervezett „konzultációt” a helyi lakossággal.

A „lakossági konzultáció” során felmerült információk hatására az építési vállalat vezetői megváltoztatták a munkához való hozzáállásukat, úgy, hogy a munka menete jobban igazodjon a helyi körülményekhez. Ahelyett például, hogy a szokásos módon a saját biztonsági embereikkel őriztették volna az építési területet, helyi lakosokat alkalmaztak biztonsági őrnek – ezáltal az építkezés során semmilyen konfliktus vagy lopás nem merült fel, és a helyiek értékelték az ezzel kapcsolatos bizalmat.

Egy kiválasztási folyamat után a cég ezen felül az építkezésben is tudott munkát adni jó néhány fiatal munkanélküli helyi lakosnak, legalább a projekt időtartamára, de a legjobban teljesítők a projekt befejezése után is a dolgoztak a vállalkozásnak.

A cég vezetői azt is gyorsan megértették, hogy a helyben élő, többségében munkanélküli romák munkakultúrája eltér a megszokottól; ezért, ahelyett, hogy elvárták volna tőlük az azonnali alkalmazkodást a megszokott munkarendhez, inkább a saját gyakorlatukon változtattak. Megfigyelték például, hogy a roma munkások minden nap eljönnek dolgozni, de jobban végzik a feladatukat, ha rövidebb a munkanapjuk – így aztán felajánlották nekik azt a lehetőséget, hogy a szokásosnál kevesebb órában dolgozzanak. Emellett heti bérfizetést alkalmaztak a megszokott havi helyett, mivel az motiválóbbnak bizonyult.

Az építő cég ezen kívül felajánlotta a lebontott épületek anyagait a helyi közösségnek. Ez számára is előnyös volt, hiszen az építési hulladék nagy részét nem kellett elszállíttatnia, a helyiek pedig fel tudták használni ezeket az anyagokat.

A kivitelezés kijelölt vezetője rendszeresen beszélgetett a helyiekkel, és otthonaikban is meglátogatta az érintett családokat, ezzel is kifejezve bizalmát és tiszteletét.

Ezek a kisebb változtatások nem jelentettek extra költséget az építőipari cégnek, ugyanakkor gördülékeny és problémamentes építési folyamatot eredményeztek, a helyi közösség számára pedig számtalan előnyt jelentettek. Az építkezést egy hónappal a határidő előtt be tudták fejezni, a lakóknak nem kellett elhagyniuk közben otthonaikat, és, mint említettük, semmilyen vagyoni kártétel nem történt.

A „lakossági egyeztetés” során azt is megtudtuk, hogy a kis egyedülálló házakban élő családok (akiket a projekt nem érintett) számára a kerteket körülvevő kerítések hiánya okoz problémát. Ezt a szükségletet felismerve az alapítvány, együttműködve az építő céggel, előkészített egy projektjavaslatot, amelyet az önkormányzat által a szociális városrehabilitáció kiegészítésére létrehozott támogatási alaphoz nyújtottak be. Ennek célja éppen az volt, hogy ehhez hasonló kicsi, alulról jövő kezdeményezéseket támogasson, amelyek kiegészítik a lakóépületek felújítását, megerősítik a helyi közösséget.